Kritika és Társadalom

A 2014-ben elhunyt argentin politikafilozófus Ernesto Laclau a populizmus korát a globalizáció időszakában kialakuló népi identitások rendszerével kapcsolja össze. De mi is a populizmus? Eredendően rossz? Hogyan és miért alakul ki, mint politikai logika? 

A 2000-es évek artikulációs szituációjának elemzésekor Laclau a fragmentáció és a partikularitás fogalmát állítja a középpontba. Az új évezred elsődleges sajátossága, hogy a társadalmi szereplők szétszórtsága és fragmentálása megakadályozza az erős identitások létrejöttét, és megnehezíti a demokratikus politikai szubjektum képződését. Ez a szétdaraboltság teszi lehetővé, hogy „az állami apparátusok adminisztratív kérdésként kezelhessék a különféle követeléseket”. Ennek a helyzetnek a fenntartásához nagyban hozzájárul a „társadalmi partikularitás” számtalan forrásból táplálkozó kultúrája. A 2000-es évek globális kapitalizmusának körülményei között Laclau a teljes diszartikuláció viszonyait fedezi fel: a társadalmit mint az identitások különbözőségének relációs rendszere nem teremthető meg többé sem lokális, sem globális szinten.

Különösen igaz ez a globális dimenziót tekintve, hiszen itt tovább bonyolítja a helyzetet, hogy egy jól szervezett hatalmi pólus áll szemben a gyakorlatukban és stratégiáikban elbizonytalanodott és extrém módon diverz társadalmi aktorokkal. A populista logika leírásakor az ún. „demokratikus igények” megjelenését tekinti a kiindulópontnak. Ezek olyan igények, amelyek követeléssé fokozódhatnak azáltal, hogy a fennálló viszonyok közepette azok tartósan kielégítetlenek maradnak. A 2000-es évek artikulációs alaphelyzetét adja, hogy a globális környezetben a kielégítetlen igények olyannyira számosak, súlyosak és differenciáltak, hogy azok végérvényesen kielégíthetetlenné válnak, miközben éppen számosságuk és differenciáltságuk zárja ki tényleges (demokratikus) politikai megszervezésüket.

A populista logika lényegét Laclau nem annyira az ellenségkép diszkurzív megkonstruálásának tényében látja. Szerinte a populizmus azért konstruálja meg az „ők” csoportját, hogy beindíthassa-felerősíthesse azt a folyamatot, amelynek során a demokratikus energiák népi energiákká válnak. Ez a dinamika az igény és a követelés kettősségével ragadható meg.

A populizmus alapját alkotó követelések olyan igényekből keletkeznek, amelyeket az intézmények, a hatalom stb. nem szándékozik kielégíteni. Fontos ugyanakkor, hogy ezek olyan objektív és fontos igények, amelyek érdekében az érintettek sem lépnek föl.  A népet létrehozó politikai logika alapja, hogy a posztmodern globális kapitalizmus korában számtalan néma elvárás létezik. A populista artikuláció azonban úgy jön létre, hogy egy konkrét igény reprezentálni kezd valamennyi kielégítetlen igényt: egy demokratikus igény ily módon népi követeléssé transzfromálódik, vagy „egyenértékűségi láncolatot” hoz létre azáltal, hogy minden demokratikus igény felismeri magát benne. A népi igény ugyanis a populista artikulációban már egy univerzális küzdelmet jelenít meg, amelyben már azt bizonyítja, hogy milyenek is valójában „ők”, akik ezt a követelést és vele együtt a társadalom különböző követeléseit nem teljesítik.

A populista politikában valamennyiünket az köt össze, hogy szemben állunk „velük”, egy olyan hatalommal, fennállóval, intézményrendszerrel, ellenséggel, csoporttal stb., amelynek fő sajátossága, hogy nem elégíti ki vagy lehetetlenné teszi a jogos igényeket; immár a „nép”, az „alul lévők”, az „elnyomottak”, a „normális emberek”, a „dolgozók”, a „nemzet” stb. igényeit. Ez azért fontos megállapítás, mert Laclau felismeri, hogy a populista logika adott artikulációs helyzetben „alulról” épp úgy érvényesíthető, mint „felülről”: a hatalom maga is felkarolhat kielégítetlen demokratikus igényeket, majd népi követelésként megjelölheti, hogy milyen külső szereplő, milyen más igények gátolják a legitim igények kielégítését és kielégülését.

A populista logika egyértelmű folyománya Laclau szerint, hogy az ők-nem ők határvonal képződése után szükséges a részközösség mint totalitás beazonosítása és mozgósítása. A kiválasztott igény kiemelkedik a demokratikus egyenértékűségi láncolatból, és általános lesz a jelentése; nagyrészt elszakadva eredeti tartalmától az emancipáció, a rendszerellenesség, a mi csoportidentitás hordozójává lesz.

A populista logikával szemben a redukcionizmuskritika került újra a középpontba. Eszerint a populista logika azért ideologikus, mert redukcionista jellegének köszönhetően végletes kiüresítési tendenciákat foglal magában.  A populizmus által létrehozott „teljesség”, vagyis a közösség univerzalitása nem az egyes konkrét követelésekből áll össze, hanem egy igény kiemelésével keletkezik. Ennek eredője, hogy az „ellenséggel”, az „elnyomóval”, az „ők”-kel szembeni sokszínű tömeget valamiképpen közösségként reprezentálják.

A populista logika tehát kielégítetlen követeléseken nyugszik, de célja nem a követelések kielégítése, hanem a követelések összefogása a közösség nem létező teljessége ellenére egy teljesség látszatában. A populizmus alapállása szerint a közösség elveszett teljességét pótolni kívánó politikai csak akkor lehet sikeres, ha megszűnik politikának lenni. Ehhez el kell szakadni ez egyes tényleges követelésektől és konfliktusoktól: a kiemelt követelésnek valamifajta követelések felett álló, „üres” tartalmat kell reprezentálniuk – ezt nevezi Laclau „üres jelölőnek”, vagyis a tartalom (jelölt) nélküli jelölőnek. A populista logika innen nézve redukciós jellegének áldozata: a sokszínű és széttartó igények összességének redukálása egy minden követelés felett álló „üres” teljességre. A populista logika ideologikus, mert az üres jelölők célja „betölteni a teljesség hiányát”, egy létrehozhatatlan teljesség diszkurzív létrehozatalával. A népi követelés elszakad az eredeti demokratikus igénytől, és a „rend”, a „szabadság”, az „összefogás”, a „forradalom” üres jelölőinek feltöltőjévé válik – egy elérhetetlen teljesség létrehozására törekvő népi identitás konstruálása során. A populista logika ezen redukcionizmusának eredménye, hogy minél inkább fölvállal a populizmus egy konkrét követelést, annál inkább el kell szakítania eredeti tartalmától, hogy tartósan és zavartalanul kifejezhesse a közösség szimbolikus összetartozását és teljességét. 

Forrás: Kiss Viktor (2018): Ideológia, kritika, posztmarxizmus. Napvilág kiadó