Kritika és Társadalom

Az utóbbi években az európai országok konzervatív, fundamentalista közegében a „genderideológia” vált a kultúrharc fő témájává. Ez a konzervatív körök válságtünetét jelzi, vagy inkább küzdelmet a liberális demokrácia újradefiniálásáért, meghaladásáért? Kováts Eszter a Friedrich Ebert Stiftung munkatársa által publikált tanulmány azt vizsgálja, hogy a neoliberális konszenzus, az emberi jogi konszenzus és a liberális progresszió konszenzusa mennyiben járul hozzá a „genderelmélet” elleni mozgalmak térnyeréséhez, népszerűségéhez.

 A gendert érő támadások irányai

A tanulmány három oldalról vizsgálja a gender ellen szerveződő mozgalmakat, de a szerző felhívja a figyelmet, hogy önmagában egyetlen elemzési keret sem járul hozzá a jelenség teljes megértéséhez, mert ezek összefüggő jelenségek, nem elszigetelt esetek.

Az első elemzési keret a helyi kontextusokat vizsgálja egy adott törvényjavaslat vagy egy politikai szereplő stratégiájának vonatkozásában. A publikáció születésének idején még arra a következtetésre jutott a szerző, hogy a „genderellenes” hangok nem alkalmasak az emberek tömegeinek mozgósítására, de ha ez változni fog, az valószínűleg a kormányzat felől fog megtörténni Magyarországon. Azóta ez a feltételezés beigazolódott, hiszen a kormány egy kiadott rendelettel 24 óra alatt szüntette be a társadalmi nemek tanulmány szakot az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, lehetetlenné téve a társadalmi és tudományos vitát, ellenállást és tiltakozás lehetőséget. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a különböző országok „genderideológia” ellen szerveződő mozgalmainak törekvése ideológiailag egybevágnak a nemzeti konzervatív kormányok politikájával.

A második magyarázó keret a Római Katolikus Egyház stratégiáját elemzi. Kiderül, hogy az egyház és szervezetei több országban is tevékeny szerepet játszanak a gender elleni mozgósításokban. Ebben a keretben a jelenség pusztán az egyház találmánya és stratégiája, hogy visszaszerezze hatalmát és rekatolizálja a társadalmat. A tanulmányból megtudhatjuk, hogy a „genderideológia” kifejezés használata a Vatikánból ered. Ennek hátterében az 1995-ben ENSZ által szervezett Pekingi konferencia, a Nők Negyedik Világkonferenciája áll. Ezt követően kerültek be a szentszéki iratokba olyan fogalmak, mint a „gender feminácisták” vagy a „gender agenda”. 2003-ban pedig a Család Pápai Tanácsa kezdeményezésére megszületett az itthon csak Családlexikon címmel futó kötet, amely életre hívta a „genderelmélet” és a „genderideológia” kifejezéseket. Azonban a katolikus egyházra vonatkozó értelmezések sem tudnak koherens magyarázattal szolgálni számunkra a jelenség horderejéről és népszerűsége mögötti lehetséges okokról.

Az utolsó elméleti keret az ún. konzervatív visszacsapást tárgyalja. Ez alapján a konzervatív mozgalmak a történelmileg elnyomott csoportok (nők, melegek) egyenlősége terén elért eredményekkel és további jogkiterjesztéssel szemben szerveződő ellenmozgalmak, amik ellenségnek tekintik a gendert.  Mivel ezek a mozgalmak gyakran stigmatizálják az aktivistákat, azok még inkább sürgetik az EU és az ENSZ normáinak betartását. A gender ellenfelei ezzel igazolják azon várakozásait, hogy itt a nemzetközi szervezetek által propagált importról van szó. A publikáció szerint ez a konzervatív visszarendeződés csak a felszín és a mélyben lévő okokat nem magyarázza.

A jobboldali populizmus térnyerése

Kováts Eszter a „genderideológiára” ellenségként tekintő mozgalmak megértéséhez két megközelítést használ, amelyek a populizmus keresleti oldalát vizsgálják.

Az egyik megközelítés Cas Muddehoz kapcsolódik, aki ideológiaként definiálja a populizmust. „A populizmust én egy olyan ideológiaként definiálom, amely a társadalmat két homogén és antagonisztikus csoportja osztja, a ’tiszta népre’ és a ’korrupt elitre’, és amely amellett érvel, hogy a politikának a nép akarata kifejeződésének kell lennie.” Mudde szerint a populizmus kontextusát és a mögötte rejlő valós társadalmi igényeket kell megérteni. A populizmus keresleti oldalról történő megerősödésének okaként három okot említ. Egyrészt az európai választók jelentős része azt érzi, hogy a politikai elit nem megfelelően képviseli a fontos ügyeket. Másrészt a politikai elitek egyre inkább összemosódnak gazdaságilag, így számos szavazót idegenítenek el és számos kérdés legitim megvitatását lehetetlenítik el. Harmadrészt egyre többeknek az az érzése, hogy nemzeti politikai elitjük elveszítette hatalmát az EU-nak átadott kompetenciák miatt. Mudde hangsúlyozza, hogy a populizmus nem általában a demokrácia, hanem a liberális demokrácia ellen fogalmazódik meg. A demokráciát a népszuverenitással és a többség uralmával azonosítja. A populista mozgalmak a liberális demokrácia ellen szerveződnek, valamint elvetik a pluralizmust a „tiszta nép” egységességére hivatkozva.

A másik megközelítés Chantal Mouffe nevéhez kapcsolódik, aki a populizmusban a politika egy demokratikusabb módját látja, valamint egy transzformatív erőt a liberális demokrácia megformálására. Szerinte az európai jobboldali populizmus megerősödésének oka a posztpolitikaiban keresendő. A posztpolitikai a neoliberális konszenzusban gyökerezik, a jobbközép és a balközép pártok „there is no alternative” paktumában, miszerint a globális kapitalizmus jelen formájának és logikájának nincs alternatívája, és ami illegitimnek, euroszkeptikusnak, populistának bélyegez minden, a jelenlegi gazdasági rendszerre vonatkozó kritikát. Mouffe szerint a liberális demokrácia kihívása a politikainak az összebékítése a demokratikus pluralizmussal. Bevezeti az agonizmus fogalmát, amely elismeri ugyan, hogy szükségszerűek a konfliktusok, ugyanakkor megszelidíthetőkként tekint rájuk, amennyiben a mi/ők ellentét ellenfelekként és nem ellenségként tekint a másikra, vagyis a politikai közösség részének ismeri el őket.

A konszenzusok felszámolása

Kováts Eszter a tanulmány írója a konszenzus koncepciójának mouffe-i problematizálása kapcsán értelmezi a „genderideológia” ellenségképére épülő mozgalmakat. Mouffe a konszenzusos politikai diskurzust kritizálja. Szerinte a nyugat-európai politikában hangsúlyos konszenzus, csak látszólagos lehet, hiszen nem tudja felszámolni a politikait. Ezért a társadalmi konfliktusok antagonisztikus keretben jelennek meg, így Mouffe azt javasolja, hogy a konszenzusok helyett a konfliktusok kihordására képes terek legyenek kialakítva.

A racionalitás jegyében száműzött érzelmek visszacsempészését tartja szükségesnek a liberális demokrácia legitim kategóriái közé, mert a „mi” politikai mobilizációnak fontos része a szenvedély, amit szerinte jelenleg leginkább a populista jobboldal tud a saját hasznára fordítani. Mouffe úgy véli, ha nem találnak a konfliktusok érzelmi kifutási lehetőséget, akkor a „demokratikus konfrontáció helyébe az identitás esszencialista formái és a tagadás alá nem vonható erkölcsi értékek közötti konfrontáció lépnek”.

A szerző a nyugati liberális demokráciák három konszenzusait tekinti át a „genderideológia” elleni mozgósítások tükrében és teszi felelőssé azokat a gendert ellenségnek kikiáltó alternatívák megerősödéséért.

Neoliberális konszenzus

A nyugati szociáldemokrata és kereszténydemokrata pártok közti neoliberális konszenzus jelenségében összekapcsolódik a technokrácia és a Mouffe által a posztpolitikainak nevezett jelenség, miszerint nincs alternatívája a nemzetállamok és a politika terét szűkítő neoliberális globalizációnak.

Ahogyan a gender studies önálló tudományos diszciplínává vált, a feminista politikai követelések pedig a gender mainstreaming szakpolitikájában bizonyos szempontból intézményesültek számos országban, úgy került egyre távolabb egy politikai követelés, a feminizmus rendszerkritikája az emberek tapasztalati horizontjától és nyelvezetétől. Ezért a „genderideológia” ellenében szerveződő mozgalmak diskurzusaival szemben jogi-adminisztratív nyelven megfogalmazott ellenérveknek nem lehet foganatja, és a feminista ügynek sem nyer meg új társadalmi csoportokat.

Azokban az országokban, ahol a gender mainstreaming támadás alá került, ott a gender fogalma alatt a transz/queer identitáspolitikában használt genderidentitás kifejezést értik. Vagyis a gendert identitásként felfogók belülről jövő lényegként tekintenek rá, amit nem a biológiai nem határoz meg. Amikor a jobboldal a gender mainstreaminget támadja, akkor részben arról beszél, hogy különböző szereplők egy összehangolt stratégia keretében ezt a genderre identitásként tekintő megközelítést terjesztik. Ezek az ellenmozgalmak ideológusai sok helyen direkt kapcsolatot feltételeznek a gender és az individualizmus, illetve neoliberalizmus között. Ez azon alapszik, hogy a társadalmi nemnek olyan értelmet tulajdonítanak, hogy az a természethez és a biológiai nemhez nem kötött, az ember mindenről maga dönthet. Jutta Burggrafot, a „genderelmélet”-diskurzus egyik fő ideológusa ezt így fogalmazza meg: „Ezek a gőgös követelések a radikális neoliberalizmus individualista antropológiájában termékeny talajra találtak”.  Az angolszász feminista gondolkodók is rámutattak arra, hogy a transz/queer identitáspolitika meghatározó eleme a feminista és az LMBTQ aktivizmusnak. Szerintük az identitáspolitikai megközelítés az emancipációs mozgalmakat elismerések és egyéni morális kérdések terepévé változtatja, és a neoliberalizmus logikájának megfelelően a rendszerszintű problémák kollektív kezelése helyett az egyéni stratégiák kialakítását támogatja. Tehát szerintük nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja. A genderkérdésekhez kapcsolódó aktivizmus beleilleszkedett a neoliberális rendbe, amiből kifolyólag a jobboldali szereplők most a neoliberalizmus társfelelőseként tekintenek rá.

Emberi jogi konszenzus – „tagadás alá nem vonható erkölcsi értékek”

A „genderideológiával” mint ellenségképpel szemben szerveződő mozgalmak a második világháború tapasztalata nyomán kialakult emberi jogi konszenzust is megkérdőjelezik. Amikor ideológusai a „globális konszenzust” támadják, akkor elsősorban az emberi jogok révén megvalósuló hatalmi dinamikára fókuszálnak. Egyre gyakrabban megfogalmazódik a kritika, hogy a rendszerszintű kérdésekre – ideértve a globális hatalmi egyenlőtlenségeket is – az emberi jogok nem adnak választ. Sőt az emberi jogok univerzalizmusának és vitathatatlanságának kerete több fontos jelenséget is elfed: egyrészt azt, hogy milyen globális kontextusba ágyazódik, illetve hogy milyen egyéb törekvéseket legitimál ez az ágenda. Egyre több dolog kerül be az emberi jogi ernyő alá – és amint ez megtörténik, onnantól az adott jelenség morálisan megkérdőjelezhetetlen lesz. Így például a feministák között korántsem vitán felül álló szexmunka-megközelítés az emberi jogokra hivatkozva próbálja elhallgattatni az abolicionista álláspontot (amely a női test kizsákmányolásaként tekint a prostitúcióra), vagy a társadalmi nemet belülről jövő, elemezhetetlen lényegként értelmező transznemű aktivisták számos országban a genderidentitásuk elismerését emberi joginak, így vitathatatlannak tartják.

Akik a „genderideológia” vagy a politikai korrektség ellen mobilizálnak, például az Egyesült Államokban, Németországban vagy Magyarországon, azok nem feltétlenül a niggerzés/cigányozás/buzizás/migránsozás jogáért állnak ki, hanem annak a felháborodásuknak adnak hangot, hogy morálisan illegitimmé van nyilvánítva a véleményük az „emberi jogi konszenzusra” hivatkozva, de valójában politikai ügyeket képviselve.

A liberális progresszió konszenzusa

A „genderideológia” fenyegetése ellen szerveződő mozgalmak reflektálnak a globális hatalmi rendre, centrum és periféria kérdéseire, politika és gazdaság összefonódásaira (Soros György, Warren Buffett), a nemzetállamok mozgásterének szűkülésére, a befolyásolás igényére. Miközben a felszínen az ellen mobilizálnak, amit az ún. progresszív oldal az egyenlőség értékeiként definiál, a mélyben más folyamatok húzódnak. A neoliberalizmus individualizmusa és struktúravaksága, illetve a „liberális progresszió” hitébe, EU-n belül és globális hatalmi viszonyokat elrejtő diskurzusába csomagolt „önkolonizáló emancipáció” ellen, továbbá az emberi jogi paradigma által megkérdőjelezhetetlenné és megvitathatatlanná, legitimmé tett kérdések újrapozicionálásáért mozgósítanak.

 Kováts Eszter a tanulmány összegzőjében arra hívja fel a figyelmet, hogy az ostromlotterőd-szindróma és a konszenzusok visszasírása helyett azon kellene munkálkodni, hogy egy agonisztikus, és az érzelmeket megengedő tér kerüljön kialakításra a konfliktusok kihordására. Ez természetesen nemcsak a „progresszív” szereplők felelőssége, mert ennek van egy konszenzuális előfeltétele: hogy a vitában álló felek elismerjék a másikat a politikai közösség legitim részeként.